ÁTKÖLTÉSEK: BOSZNIA ÉS HERCEGOVINA

CHICAGO

Mile Stojić

Soha nem fogok verset írni Chicagóról,
A városról, mely fölött a repülők, mint a dongók röpködnek,
Miközben a naplemente kigyulladó neonfények milliárdjaival küzd.
Én pedig bort iszom Haszijával, Hickkel és Iszmettel
Egy tóparti tornácos ház lugasában,
Ahol zöld szélmalom őrli a bevándorlók nosztalgiáját,
Semmit nem látok, és nem tudok, és nem érzek,
Kicsit fáradt vagyok, ezektől a városoktól és országoktól,
Ötvenéves vagyok, és barátaimmal borozgatok,
Soha nem fogok verset írni Chicagóról,
A piszkos kikötőről, ahol dagadt fekete nők riszálnak,
Proletárok voltak az őseim, az utópia homályos perspektívájával,
A munkakerülő napszámosok bluesa nem tudott megérinteni,
"Ki nem szarja le őket, dolgozzanak és akkor majd lesz pénzük!"
Szitkozódtam piaci szellemben, tehát embertelenül,
De hát, mindez ma már közhely az emigráns irodalomban,
Mindannyian egyenjogú hangyák vagyunk
A kapitalista Isten előtt, akinek a neve: Millió

Soha nem fogok verset írni Chicagóról,
A hősökről, akik egykoron banditák voltak, bankrablók,
Hogy a végén az összes elrabolt kincset
az egyházra és a kurvákra hagyják,
Óh, Chicago, nem tudok egy sort se írni,
Mert, hogy itt sikeres költő legyek, ahhoz
Kovbojos becenevet kellene választanom,
És ezerrel kellene nyomulnom,
De nekem még vezetői engedélyem sincs,
Üvöltenem kellene, mint egy farkas,
a jéghideg homlokzatok között

Engem lenyűgöz a lassúság, a céltalanság,
Inkább írok verset Hum szőlőseiről és a gerlékről,
Az embereknek, akik soha nem fogják elolvasni.
Ljubuški, Počitelj, Kočerin, Čista Provo.
Chicagóról nincs mit mondanom.
Ezeket a sorokat a tehetetlenség szülte,
meddő kísérlet, szembeszegülés az élettel,
a szerencsétlen sors ellenében.