VERSEK
HALOTT VAJDASÁGIKAT OLVASVA
Már nem tudom miben és kiben bízzak.
Szarnak a versre, válságban a líra.
Végigvonult rajtunk a század
összes raja és alegysége.
Voltak divatos nyavalyák,
fekélyek, allergiák, infarktusok,
kankók, náthák és vírusok.
Mérges virágok, bitangnóták.
Fekete volt a majális.
Szakadék és fénysorompó.
Egy-két pohár irodalom a díványon.
Szétrobbant akciókoncentrátum. Dunamenti
Hollywood. Sokkal jobban is érezhettük volna egymást.
Félszavakból.
Késő van már mindenre.
Nézem a kietlen virágzást.
Nézem a nagy lélekvándorlást.
Ácsingózik a hónunk alatt
hurcolt sok lidérc.
Már azt sem tudom minek
nevezzelek benneteket.
Halott délvidékiek.
Mártír negyvennégyesek.
Még hideg a Duna Szerémség messzi partjainál.
Hinni kellene valamiben. Nagyon.
Vagy meghalni ifjan, vagy egy kicsit később.
Alig használtan.
Mint Csáth és Sziveri.
Ma már tudom, ki akartam
hagyni az egészet.
Csend van felétek.
Vajon mely kősziklának barlangjában
találom eltűnt árnyékitok?
Jó lenne hinni nektek. Bízni bennetek.
Régebben valami elkápráztatott.
Talán boldogság.
Új barázdát szánt a lézer.
Verseitekkel kelek és fekszem.
Összemosódó képek, bizonytalan, gazdátlan hangok,
egy-egy borostás arcél.
Lerombolom önmagam,
hogy általatok létezzem.
Ránk férne egy kis boldogság, Csuka Zoltán!
Ránk férne a régi versek halk üteme.
Turkálom a bennem felgyűlt kacatot,
a halványuló tegnapot.
Feltűnik egy-egy karéj belőletek.
Halott költők verseit maszatolom.
Maszatolom az éjnek csillagait,
a világirodalom legszebb közhelyeit.
Tuba mirum. Tankol a rekviem.
Égbe mennek az irodalmi szekértáborok.
Jönnek az egyek. Dobra a basszus.
Halott költőket hajszolok.
Rám hagytátok a becsületben megöregedett aggokat,
a beteg szláv dudát, a vak szerencsét,
a rossz szomszédot, a szaros verseket.
Az évszakokat. A telet, az aláhulló hópelyheket.
A hideget, a tavaszt. A nyarat melegével.
Az Üllői úti fákat és a nyiszlett embereket.
A tünedező lenge, félbemaradt éveket.
Bevezetettek az irodalomba,
én meg kivezetlek benneteket.
A válságból, a lírából.
A szponzorokat úgysem érdekli
az új érzékenység és a nokedli.
A világraszóló nagy maszatolósdi közepette
szarnak a versre.
Itt jártatok.
Nem vagytok már. Eljött értetek
Vajdaságba a halál.
Mikes Flóris, Szenteleky,
György Mátyás, Tanács István,
Thurzó Lajos, Dóró Sándor,
Tóth Feri, Podolszki,
Sziveri, Fehér Feri.
Hinni akarok nektek.
Hogy megérte.
Szellemet kellene idézni.
Irodalmat torpedózni.
Versben kotorászni, vidáman improvizálni.
Szavakat vezérelni. Szavakat tölteni értelemmel.
Majszolni valaki zsíros kenyerét.
Bácskai éjjel az Olümposz alatt.
Szenteleky sziváci biciklije.
Fényük hunyt házak.
Néptelen falvak. Hálóban alvó pókok.
Jöttment eső agyunk latin negyedében.
Huszonkét sor világlíra.
Oda-vissza írás. Vers-klip.
Nagydoboz, kisdoboz, zenedoboz.
Öt évig rádió. Felrobbant éden.
Fekete majális.
Az álom teljes zűrzavara.
Új, vidéki miniatűrök valahonnan
túl minden határidőn.
Rongyszőttesek között Kanada, Amerika.
Utunk csomóra kötve.
Arany helyett homokpart.
Versbe szakadt gyíkfarok.
Pukkadozunk.
Mintha fájna a hasam.
Értelmetlen volna az egész herce-hurca?
Posztmodernül őszülünk.
Nyaljátok ki a szívem.