ÁTKÖLTÉSEK: HORVÁT KÖLTŐK
NŐVÉREK
(Sestre)
Delimir Rešicki
Néha,
amikor minden megnyugszik,
néhanapján,
feleségem és én
az otthonunkat,
kicsit viccesen,
kicsit félálomban,
a megfáradt árnyak
múzeumának nevezzük.
És valóban
ifjúságunk sötét
nővérei táncolnak
melankolikus fadot
az éjszakai falakon,
miközben derekukról lehullik
a poros damaszt kendő.
Mint a verebek,
melyeket megvakítottak a részeg fiúk,
szárnyuk a levegőben
néma csipkét köt
szájunk penészéből.
A kórház ablakmélyedéseinek
fényei karnyújtásnyira,
a közelünkben,
esténként lidérces
fénnyel világítottak.
Minden arcot, egy kivételével
meg tudtam idézni azokban az ablakokban.
A város legszélső háza után
harmat ereszkedett
a vég nélküli illatos mezőkre,
a határ mentén,
ami egyszer régen megvakított bennünket.
Régóta nincs ott senki.
Csak a szentjánosbogár rajok
verik vissza a lenyugvó nap sugarait
az alvókat ünnepelve,
akik semmit nem álmodnak
ezen a szentiváni éjszakán sem.
Valami ismeretlen eredetű tűz parázslik
még ma is, tudom, valahol
az ujjaid hegyén,
G. Meyrink látta
az éjszakai utcákon
az alvó müncheni szépségek
feje fölött,
akik egyszer engem is megajándékoztak
az álmatag bajor tél minden pátoszával,
amely az Alpokból zúdul le,
mézzel és dióval elárasztva,
a feldíszített Marienplatzot.
Holtak
a földbe szúrt kardok,
mondja a mester.
Halandó fel nem emelheti azokat,
anélkül, hogy el ne égne.