PRÓZA
AMNESIA TEMPORIS
(Gondolatok egy tanulmányút kapcsán)
Penavin Olga (1916-2001) tanárnő emlékére
Felejtés és emlékezet
Az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.
A régi görögök szerint a felejtés (léthé) emberi alaphelyzet. Elfelejtjük a kevésbé fontos dolgokat, ugyanakkor a lényegesek megmaradnak az emlékezetünkben. Az emberi lét egyik központi kérdése: "Mit nem szabad elfelejtenünk?"
Ian Assmann szerint az emlékezésnek négy területe van: a mimetikus (a mindennapi cselekvések, szokások, erkölcs), a tárgyak emlékezete (evőeszközök, ruházat, szobánk berendezései stb.), a kommunikatív emlékezet (emberek közötti interakciók és a kulturális emlékezet (nem csupán célra, hanem értelemre utal: szimbólumokra, ikonokra, tradícióra, nyelvre stb.).
Az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.
A létezés lényegi tapasztalata a nemzedékek során továbbadódik, áthagyományozódik. A megszerzett tudást, tapasztalatot nemzedékről nemzedékre át kell adni, ezért az ember egyik legfőbb feladata fenntartani az emlékezés folyamatosságát. Azzal, hogy beszélünk a régi dolgokról, az eltűnőt marasztaljuk.
Platón ideatanának központi eleme az anamnészisz, a visszaemlékezés folyamata. Minden tudás visszaemlékezés, ezért a gondolkodás képes arra, hogy a Léthén túlról visszahozza elmerült ideáinkat, és ezáltal megismerjük az igazságot.
Az emlékezés a létezés biztosítéka, az önmegalkotás eszköze, belőle alakul ki az identitás. A társadalom különféle identitások tárháza.
Manapság az emlékezés fogalma köré a kultúratudományok új paradigmája épül, amely a különböző kulturális jelenségeket és területeket - pszichológiát, nyelvtudományt, szociológiát, művészetet, irodalmat, néprajzot (antropológiát), politikát, vallást, jogot stb. új összefüggésben láttatja.
A dolgok folyamatban vannak. Sem az anyag, sem a tér, sem az idő 30 év múlva már nem ugyanaz. Az emberi emlékezet sok-sok fragmentumból tevődik össze. Sok-sok narratíva jön létre: kialakul egy kép, hogy milyenek voltunk. Mivel azonban alapvetően különbözőek vagyunk ezért többféle múlt-interpretáció is létrejöhet: van aki így látja a múltbéli dolgokat, van aki másképp. Ennek ellenére a közösségen belül kialakul egyfajta kollektív identitás (együttes élmény részesei voltunk/vagyunk). Egy nemzet történelmében nagy szerepet játszik a csoportidentitás fenntartása és átörökítése, ezért szükséges az archiválás és az újraértelmezés igénye. Létre kell hozni a múltról szóló tudást: mindent újra el kell mondani, újra kell írni. "Aki nem mondja el az életét, az nem létezik" (szükség van mondákra, eposzokra, regényekre, versekre). Az emlékezet átdolgozása új feladatok elé állítja a tudományt: bizonyára sokan emlékezünk az egykori irodalomtörténeti kézikönyvünkre, a "spenótra", ami mára elégé megzápult. Ma, a 21. század elején egészen más szempontok alapján alakulnak az irodalomtörténet dolgai.
Az emlékezet általában a múltról szól ugyan, de a jövőre irányul, és egy közösség magatartását szolgálja.
Tanulmányút a Muravidéken
Az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.
Sok mindenről megfeledkeztem. A részleteket teljes egészében elfelejtettem. Pedig még beszámolót, naplót is kellett írnom. Egyáltalán nem emlékeztem, hogy konkrétan mit jegyezhettem fel a tanárnő által adott A4-es füzetbe.
Állítólag az írás egy részlete megjelent a Magyar Tanszék jubileumi kiadványában is (50 év, hogy rohan az idő?), amit eddig nem olvastam.
Amit biztosan tudok: egyetemi tanulmányaink vége felé, a hetvenes évek második felében, jártunk a Muravidéken Penavin Olga tanárnővel.
Évfolyamtársaim közül biztosan ott volt: Barta Ildikó és Viktória, Kiss Iván Anna, Pribilla Valéria, Benák Erzsébet, Geró Ibolya, Jónás Magdolna, Gulyás Etelka, Palkó Márta, Antal Zsuzsa valamint Hajnal Jenő, Szathmári István, Ozorák Imre, Dani Zoltán, Nyári Antal, Keszég Károly.
Tavasz volt. Vonattal utaztunk. Újvidék-Zágráb, majd átszálltunk. Csáktornyán megnéztük a Zrínyiek várát, ami úgy nézett ki, mintha nyilvános vécének használták volna a helyiek. Aztán fel a sínbuszra, és irány Lendva.
Estefelé megérkeztünk, sötét éjszaka és filmszakadás.
Nem nagyon emlékszem a konkrét részletekre. Szathmári István egykori barátomhoz fordultam segítségért. A dátumra ő sem emlékezett. Egy-két részlet azonban bevillant neki: szép volt a táj, s mi, fiúk azt kaptuk feladatul, hogy a borospincék körül kérdezősködjünk. Az nekem is beugrott, hogy az egyik települést Pincének hívták. Idősebb földművesekkel, paraszt bácsikkal beszélgettünk Lendva környékén, majd Dobronakba mentünk. Egy családnál laktunk, ahol a nagyszülők nevelték az unokákat, mert az apa és az anya Ausztriában vendégmunkásként dolgoztak. A gyerekek már alig tudtak magyarul. A nagyszülők viszont jellegzetes muravidéki magyar tájszólással beszéltek.
Muravidéki tartózkodásunk alatt ismertük meg Szúnyogh Sándort, a kiváló lendvai költőt, újságírót, aki sokat segített a szervezésben. Talán még cikket is írt rólunk a helyi újságban?
Emlékszem, a dobronaki vendéglőben volt egy kis buli, amely során igen magasra hágott a hangulat, ami annak volt köszönhető, hogy a kocsmapult mellett volt egy jukebox, tele mindenféle kislemezekkel: Elvis Presley, Beatles. Akkor épp az ABBA együttes Waterloo című dala volt a sláger (ez a szerzemény nyerte az1974-es Eurovíziós dalfesztivált). A kislemez B-oldalán pedig egy, az ABBA-tól szokatlan, rock-szám volt: Watch Out címmel. Megnézhető:
Éjszakába nyúló vidám táncmulatságot, diszkót csaptunk.
Körülbelül ennyi. A többi sötétség.
Rekonstrukció
Az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.
Utólag Lendván, 2012. november 16-án, a Bánffy Napok keretében, a Penavin tanárnő tiszteletére szervezett konferencián sok mindenre fény derült.
Először is az időpont tisztázódott: 1977 május 8-a és 14-e között voltunk a Muravidéken. Penavin tanárnőn kívül ott volt még a Magyar Tanszék két munkatársa, Jung Károly és Láncz Irén is. Mi, végzős egyetemisták tizennyolcan voltunk.
Azt is megtudtam, hogy a tanárnő, először a hatvanas években járt a Muravidéken, szintén egyetemistákkal. Ugyanis Magyarországon, a határ másik oldalán, Végh József jóvoltából, készült egy "Őrségi és hetési nyelvatlasz", és ez ihlette Penavin Olgát arra, hogy megvizsgálja a szlovéniai magyarság nyelvét, akik szintén az őrségi és hetési nyelvjárást beszélték, de az országhatár másik felére kerültek. A jugoszláviai "Muravidék magyar tájnyelvi atlaszá"-ban (Újvidék, 1988) sok archaizmus került felszínre. Ez volt az első atlasza, majd a bácskai, a bánáti és a jugoszláviai székely (Székelykeve, Hertelendyfalva és Sándoregyháza) követte.
A szakmabeliek szerint Penavin Olga legjelentősebb műve a háromkötetes "Szlavóniai (kórógyi) szótár" (Újvidék, 1968-1978). A magyar nyelvtudomány történetében csak nagyon kevesen vállalkoztak egy-egy régió vagy település teljes szókészletének fölmérésére.
Balogh Lajos a következőképpen méltatta Penavin Olga munkásságát: "egész életében nem tudta, de talán nem is akarta szétválasztani a nyelvészeti és a néprajzi gyűjtőmunkát. Nyelvészként is néprajzos volt, és néprajzosként is nyelvész. Kutatóterületének falvait járva nemcsak a tájszólást figyelte, az emberek beszédét, hanem a környezetüket is, azt a paraszti világot, amelyben az adatközlői élnek. A szavak mögött kereste a tárgyi valóságot, kimondatlanul is a Wörter und Sachen elvét tartotta szem előtt. Ez tükröződik többek között a Szlavóniai szótár szócikkeiben, gazdag néprajzi magyarázatában."
1977-es muravidéki tanulmányutunk során elsősorban nyelvi anyagot gyűjtöttünk, de azt is kérte, hogy a hagyományokra, a szokásokra, a vallásra, az öltözködésre, a népviseletre, a gasztronómiára, a lakberendezésekre, a tárgyhasználatra, az udvarok, a házak tereire is figyeljünk, egyszóval mindent jegyezzünk fel. Sőt még a kétnyelvűség hatásait is megemlítette.
Hogy végül is milyen sikerrel végeztük feladatunkat Lendva és környékén, nem tudom. Remélem, nem volt hiábavaló az utazás, és néhány újabb adalékkal, kiegészítéssel szolgálhattunk az 1966-os a szlovéniai Muravidék magyar tájnyelvi atlaszához.
Penavin Olga (1916-2001)
Debrecenben született. A helyi református leánynevelő intézetbe, majd gimnáziumba járt. A Debreceni Egyetemen a latin és a magyar nyelv szakot választotta. Csűry Bálint tanítványa volt, állítólag az ő nyelvtörténeti, nyelvjárástani szemináriumainak szellemisége határozta meg tudósi életpályáját. Szabadkára 1941-ben került, gimnáziumi tanárként dolgozott, majd 1947-ben került az újvidéki Tanárképző Főiskolára, tíz évvel később pedig az Újvidéki Egyetemre, ahol haláláig dolgozott. Évfolyamokat avatott be a nyelvtudomány és a néprajz rejtelmeibe, valamint a modern lingvisztikába.
Az emberi lét a nyomtalan eltűnés és a megőrzés között lebeg.
Az emberi társadalmak a nyelv által megkonstruálják a társadalmi tapasztalat világát. Egy nyelv több mint az eszmék közvetítésére szolgáló eszköz, de nem is csupán olyan eszköz, mellyel befolyásolhatjuk mások érzéseit, és melyet az önkifejezés céljából használhatunk. Minden nyelv a tapasztalat kategorizálásának is eszköze, ahogy Wittgenstein mondta: "a nyelv életforma".
A nyelv az egyik legmerevebb, de ugyanakkor az egyik leghajlékonyabb intézmény. A beszélő individuum mögött ott van a nyelvközösség, szilárd hagyományokkal és életmóddal. A beszélő megállapodások és szabályok formájában megnyilvánuló gyakorlat örököse, amitől ugyan eltérhet, de nem teheti meg, hogy ne vegyen róla tudomást: a beszéd szabályok által irányított tevékenység. Egy nyelv használata olyan társadalmi gyakorlat, amelynek előírásait be kell tartanunk, s melynek hátterében egy hagyomány lakozik. "Hogy egy nyelvet beszélni tudunk , azt jelenti, hogy képesek vagyunk helyesen beszélni azt, és ezáltal belépni mások - élők és holtak - társaságába, akik ezt a nyelvet alakították, s akik folyamatos módosítások közepette mindmáig meg is őrizték." - írja Max Black "A nyelv labirintusa" című művében.
Napjaink társadalmai lényegüknél fogva állandó, gyors és folyamatos változáson mennek keresztül, ebből kifolyólag a nyelv is változni kényszerül. A régi archaikus nyelv és a nyelvjárások mára visszaszorultak, eltűnőben vannak. A mai, 21. századi nyelv jelentősen eltér az idősebbekétől, az új szituáció és beszédhelyzet nagymértékben meghatározza az aktuális nyelvhasználatot.
A hagyomány általában eszköz arra, hogy az idővel és a térrel bánjunk, és bármely tevékenységet vagy tapasztalatot a múlt, a jelen és a jövő folyamatába helyezzük el. Mai életünket nagyban meghatározza a folyamatos változás tapasztalata, az élet egy igen reflexiv formája, melyben a társadalmi gyakorlatokat kénytelenek vagyunk állandóan felülvizsgálni, és megújítani. A beáramló információ fényében reagálunk a változások természetére. A modern szubjektum identitása elidegenedik, és egyszersmind diszlokalizálódik, a másokkal fenntartott viszony közben formálódik. Két évtizeddel ezelőtt Jugoszlávia megszűnt, helyén új országok alakultak. A délvidéki magyarság immár három új országban kénytelen élni: Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában. Ezáltal a múltnak a tapasztalatok fényében, egynél több olyan története van, amely történelemként igazolható módon előadható, de a délvidéki magyar nyelvi és néprajzi hagyomány bizonyos értelemben egy tőről fakad: ott rejtőzik Penavin Olga tudományos munkáiban, szlavóniai, bácskai, bánáti és muravidéki könyveiben.
Köszönet Szathmári Istvánnak, dr. Láncz Irénnek és Halász Albertnek. 2013. szeptember 30.
Irodalom
Assmann, Jan (1999): A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest.
Black, Max (1998): A nyelv labirintusa. Holnap Kiadó, Budapest.
Gyáni Gábor (2000): Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Budapest.
Halbwachs, Maurice (2000): A kollektív emlékezet. III. fejezet. A kollektív emlékezet és az idő. In: Felkai Gábor - Németh Dénes - Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Új Mandátum, Budapest.
Ricoeur, Paul (1999): Emlékezet - felejtés - történelem. In: Kovács T. (szerk): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat, Budapest.