INTERJÚK
SZÉTSZABDALT VILÁG
Beszélgetés a Nagyapáti-díj kapcsán
Nagy Klára: Bár régen elköltöztél Topolyáról, sohasem szakadtál el tőle, mint az verseidből is kicseng, de úgy tűnik, tőled sem szakadtak el, nem feledkeztek meg rólad a topolyaiak, amit bizonyít az idei díj is. Mit jelent ez számodra, illetve mit jelent Nagyapáti Kukac Péter, akivel már iskolásként is foglalkoztál (kinek a hatására is)?
- Fenyvesi Ottó: A díjnak örültem, főleg annak, hogy valakiknek eszébe jutottam. Ha valaki fizikai értelemben elmegy, az nem jelenti azt, hogy megtagadta a gyökereit vagy azt a közösséget, ahonnan származik. Számomra Nagyapáti a két világháború közötti bácskai magyar paraszti élet krónikása. Szerintem az ő művészete, a képei hitelesen vallanak arról a korszakról, amiről alig maradtak fenn nagyobb horderejű művészi alkotások. Nyolcadikos topolyai diákként részt vettem a Nagyapáti-festmények begyűjtésében, emlékszem amint a Vajhegyről, a Linderfalvából vittük a képeket az iskolába Üveges Lenke magyar tanárnőnk kérésére.
NK: Milyen érzés 40 év után viszontlátni Nagyapáti képeit?
- FO: Nagyapáti mostani összegyűjtött műveinek kiállítását látni felemelő érzés. A topolyai kiállításon ugyanaz az büszke és torokszorongató érzés kerített hatalmába, mint Pécsett, a Csontváry-múzeumban. Két outsider alkotó impozáns életműve. Jó volna, ha valahol továbbra is együtt maradhatna a Nagyapáti-gyűjtemény és állandó kiállítás lenne belőle, persze tudom, ehhez rengeteg pénz kellene.
NK: Itt tehát számon tartanak, és ott?
- FO: Nem panaszkodhatom. Enyhe, de folyamatos érdeklődés kíséri azt, amit alkotok. Magyarországon idáig 4-5 könyvem megjelent. Kiállításokra is hívnak, sőt tavaly egy országos képzőművészeti pályázat fődíját is megnyertem, amit Pécsett a 2010-es európai kulturális főváros kapcsán írtak ki.
NK: "Aki valaha is élt kisebbségként idegen országban, ami ráadásul szülőföldjéül is adatott, majd eltávozott, később már könnyen el tudja képzelni a sorsát másutt is, főleg olyan tájakon, ahol több türelem honol" - írtad 97 májusában, a Naplórészletekben. Most is így érzed, hol találod meg ma ezt a türelmet?
- FO: Az utóbbi időben a magyarországi helyzet a multinacionális kizsákmányolás és a politikai zűrzavar miatt egyre zaklatottabb, és egyre türelmetlenebbek az emberek. A 2004-es decemberi népszavazás eredménye nagyon megrendített. Legszívesebben elhagytam volna az anyaországot, amely így viszonyul nemzettársaihoz, de aztán a barátaim meggyőztek, hogy érdemes maradni és reménykedni.
NK: Gyakran jársz haza, illetve más országokba, hogyan látod innen és onnan szemlélve a vajdasági képzőművészetet, helyét a világban, bár a művészetek nem ismernek műfaj-, ország- és egyéb határokat?
- FO: A vajdasági képzőművészet színvonalával továbbra sincs baj, csak többet kellene törődni a "menedzselésével". Olyan politikusok és szakemberek kellenének, akik magukkal vinnék hivatalos útjaikra a nagyvilágba az itteni művészetet, népszerűsítenék, s ezzel sokat segítenének a közösség életének megismerésében is. Hiszen a hiteles művészet az egyik legjobb kommunikátor.
NK: Mi a véleményed arról, hogy az újvidéki tévében Topolyát Vajdaság képzőművészeti fővárosának nevezték, amihez te is hozzájárultál?
- FO: Hízelgő megállapítás. Ezt a mostani Nagyapáti-kiállítás teljes mértékben alátámasztja. De tény, hogy az egykori Kray kastély épületében nagyszerű kiállítások váltogatják egymást. Azonkívül az ómoravicai 9+1 művésztelepen is tartalmas munka folyik, jó lenne, ha az egykori nagyhírű topolyai művésztelep is újraéledne. Úgy látom, erre van garancia, mert egyelőre olyan kiváló szakemberek irányítják a topolyai képzőművészeti életet, mint Csernik Attila, Náray Éva és Zsáki István.
NK: Több éves szünet után ismét megnyílt a topolyai művésztelep, de nem az egykori formájában, hiányoznak a fiatalok, vajon miért?
- FO: A topolyai művésztelep az elmúlt két évtizedben haldoklott. Ha sikerülne újraéleszteni, vonzóvá tenni, akkor biztos jönnének a fiatalok is.
NK: Irodalom és képzőművészet hogyan párosul nálad, hisz a kettő más-más kifejezőeszközt használ, bár kollázsaidban mindkettő megtalálható?
- FO: Gimnazistaként inkább a képzőművészet felé kacsingattam. Azt is mondhatnám, hogy a képzőművészet felöl érkeztem az irodalomba. A hetvenes és a nyolcvanas években a művészetek valamiféle kohézióban éltek, s igen nagy hatással voltak egymásra, gondoljunk csak a filmszerű montázs és a videoklipek dinamikájára, a lüktető és dübörgő zenékre, a széttöredezett szövegekre, "szabadversekre". Én ebből a "korszellemből" próbáltam felépíteni az irodalmi műveimet és a kollázsaimat.
NK: Minek alapján áll össze egy-egy alkotásod szövegrésze?
- FO: A kollázsaim részleteit, a szövegeket, a szavakat, a betűket hosszas kutatás, nyirbálás előzi meg, aztán jön az elemek csoportosítása, majd az egyes kollázsok kompozíciójának megtervezése.
NK: Mennyire időtállóak kollázsaid?
- FO: Az utóbbi időben az a kérdés foglalkoztat leginkább, hogy hogyan lehet fizikai értelemben "maradandóbbá" tenni a kollázsaimat. Néhány évvel ezelőtt fiammal láttuk Bécsben, a legismertebb "kollázsművész" Kurt Schwiters alkotásait. Azt tapasztaltam, hogy a papír évtizedek során elsárgul, elveszti rugalmasságát és színét. Ezért aztán különböző új technikai megoldásokkal, színekkel, nyomatokkal, digitális rögzítéssel kísérletezem, ami új dimenzióba röpíti azt eddigi munkát. Bár számomra továbbra is a jó öreg "kézműves alkotás" jelenti a legnagyobb katarzist.
Nagy Klára interjúja Fenyvesi Ottóval. Magyar Szó, 2008. szeptember 19.