ÁTKÖLTÉSEK: HORVÁT KÖLTŐK
TAVASZI TENGER, VRSAR
(Proljetno more, Vrsar)
Delimir Rešicki
Zvonko Makovićnak
Abban a szegény ember kabátbélésébe
varrt pár fillérben,
- amivel egyszer sok határon át menekült,
miközben nem látott mást, csak a saját nyomorát,
nem érzett mást, csak a saját félelmét, -
abban benne van minden,
amit valaha is elmondhatnék neked.
Te vagy a cérna,
a láthatatlan szál,
amellyel a mai napig be van varrva a szám.
A vörös föld, melynek porával
megjelölték az elveszett
glagolica breviárium oldalait,
az éjszakai fáradtság színe szemedben.
Az ismerős világ
eltűnik a visszapillantó tükörben,
az út jobb oldalán ott van a tavaszi tenger.
Valahonnan a málló vakolatban
rejtőző időből,
mely lassan őrlődik
a kövek között,
megérkezik a kaszás
és a vak bárány.
Az elillant angyal ruhája
kilométerekre eltakarja a csillagokat
fölöttünk, ahol megállunk.
Ki ebből a forrásból ontja szomját,
elmondhatja, látta a tiszta ég egy darabját
a tengerben, amely velem együtt hallgat,
és nem hálózza be a kikötőbe
lehorgonyzott halászhajókat.
Halott hattyút láttam,
a Dráva holtágába fagyva a tél elején,
néma volt.
Különös módon, de egészen bizonyosan
Mozart nagy Requiemjére
emlékeztetett, amit CD-ről
hallgattam az autódban.
Ahonnan jövök, messze van,
ahová megyek, eltűnik és visszajön,
ha egy pillanatra lehunyom a szemem,
mint a kép a rossz szállodai televízióban,
éjfél után.
R. M. Rilke soha nem adott
precíz utasítást,
hogyan öregedjen méltóságteljesen a költő,
és épp ez az a láncszem,
amely hiányzik nekem, hogy el tudjam mondani,
azt ami azelőtt történt, sokkal régebben
mint hogy megértettem, hol kezdődik
és hol végződik a feledés,
a közöny, melyből
hiába próbál kigyógyítani a tenger,
s ezek a fehér hideg falak,
a penész a nedves köveken,
a szobád, ahol a béke
egészen egyszerű
valami, ami ajándékba nem adható,
valami, ami nem mindig felismerhető.