PRÓZA
4 BEKEZDÉS TOLNAI
"Mondtál valamit, kérdezte egy hang a paplan alól."
(Tolnai Ottó: Gogol halála)
1.
Csönd-óceán című versem az Új Symposion művészeti-kritikai folyóirat 106-107. számában jelent meg, 1974-ben. Az a február-márciusi dupla szám volt az utolsó, amelyet Tolnai Ottó az Új Symposion szerkesztőjeként hivatalosan jegyzett. A lap ára 2 új dinár volt, de a jugoszláv társadalom alighogy megszabadult néhány nullától, az infláció már újra beindult: a következő szám már kétszer annyiba, 4 dinárba került.
Publikáltam én előtte a Képes Ifjúságban és a Magyar Szóban, de számomra mégis az volt az első igazi publikáció, amit a mai napig számon tartok. Egy négyoldalas hosszúversről van szó (1218-1221 oldal), olyan szerzők társaságában, mint Végel László (Indulat és elkötelezettség), Ioan Flora (Költői űrlapok), Várady Tibor (Ildi képmása szalicilban), Gion Nándor (A sziréna), Vankó Gergely (Az Indus-völgyi műveltség) és Sava Babić (A mégis költője).
Akkoriban nem nagyon akartam én költő vagy író lenni. Inkább a vizuális művészetek vonzottak. Nem véletlen, hogy húsz éves koromban, 74 őszén, már Zágrábban felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Akadémia rendezői szakán. Sikertelenül: az első fordulón túljutottam, de hiányos nyelvtudásom miatt, az öt felvett közé már nem jutottam be, úgyhogy visszamentem Újvidékre és átadtam magam az Új Symposion szellemiségének, aminek az alapjait a Zágrábban élő Sinkó Ervin, illetve a Zágrábban is tanuló Tolnai Ottó határozta meg. Ez a szellemiség módszerek, terminológiák és magatartásformák összességéből állt. A célja az emberi állapottal járó ellentmondások feloldása, az emberi tudat kitágítása a transzcendencia, a metafizika irányába.
Bevezetettem hát az irodalomba, a művészetbe és az Új Symposionba. Susan Sontag által pedig beléptem "a csönd esztétikájába" (A pusztulás képei, Európa Kiadó, 1971). E felfogás szerint "A művészet maga is a misztifikáció egy formája - a demisztifikáció sorozatos válságait szenvedi el; korábbi művészi célokat kikezdenek és, látszólag, másokkal helyettesítenek; a tudat elnyűtt térképeit újrarajzolják." Sontag esszéjében azt állította, hogy a művészet nem tudat, hanem a tudatnak önmagából előállított ellenmérge. Ellentmondások sorozata épül be a művészetbe, mely sóvárgás lesz "a tudás mögötti tudatlanság felhője után és a beszéd mögötti csend után." A modern művészet "az alany (a tárgy, a kép) megszüntetése, a véletlennek a szándékkal való helyettesítése, és a csönd kergetése felé törekszik." Sontag végkövetkeztetése: "A csönd a művész végső gesztusa a világtól elszakadóban". Három példát hoz fel: Rimbaud-ét, aki elment rabszolgakereskedőnek Abesszíniába, Wittgensteinnét, aki műtőszolgának állt, és Duchamp-ét, aki a sakkot választotta.
2.
Ha Tolnairól beszélünk, akkor a Symposionról is illik pár szót ejteni. Platón Lakoma című művének eredeti címe: Symposion. Platónnak (427 - 347 i.e.) a történelem egyik legbefolyásosabb filozófusának a főművéről van szó. Sokan szokták idézni a világhírű Alfred North Whitehead angol származású amerikai matematikust és filozófust, aki szerint "az európai filozófia valójában csupa lábjegyzet Platón gondolataihoz" ("The safest general characterization of the European Philosophical tradition is that it consists of a series of footnotes to Plato"). Tény, hogy a Lakoma című dialógus, meghatározó szerepet foglal el a filozófiában és a világirodalomban. Cselekménye többrétű keretbe van foglalva, a többszörös áttételnek az a szerepe, hogy az olvasót mintegy részesévé tegye annak az eleven hagyományozási folyamatnak, amelynek során, az ókorban az avatottak körében szájhagyomány útján terjedt a filozófiai tanítás. Főhőse Szókratész, aki Platón mestere és a nyugati filozófusok archetípusa. Társadalmon kívüli, független ember, aki "semmit se tud". A lakomát egy fiatal színjátékíró, költő Agathón tiszteletére rendezték, aki megnyerte a drámaíró versenyt. A vacsora után Erüximakhosz azt javasolja, beszélgessenek, illetve, hogy a részvevők mondjanak dicsőítő szónoklatot Erószról, a szerelem istenéről.
Az Új Symposion újvidéki szerkesztőségében (az Ifjúsági Tribün székházában, a Katolikus Portán) mindig valami szellemi kaland, értelmiségi diskurzus, "lakoma" várt a látogatókra. Főleg, ha ott voltak a "nagy öregek: Tolnai, Domonkos, Végel, Bosnyák, Várady - "valami volt a levegőben".
Tolnai társasága mindig inspiráló és élvezetes. Karizmatikus egyéniség, nyelvi intelligenciája mellett megvan az a lenyűgöző képessége, hogy szemmel láthatóan spontánul, mégis cizelláltan reagáljon szinte minden elgondolható kulturális témában. Fantasztikus történetei voltak: Sinkóról, Krleľáról, Kassákról, Weöres Sándorról, Zilahyról, Sáfrányról, Gulyás Jóskáról, Vébel Lajosról, Szeles Mónikáról, filozófusokról, festőkről, műgyűjtőkről, különböző csodabogarakról, salabakterekről. Személyesen ismerte a jugoszláv irodalom kiválóságait, Danilo Kiąt, Bora Ćosićot, Mirko Kovačot, illetve a híres belgrádi Mediala festőcsoport tagjait (Leonid ©ejkát, Miodrag Dado Djurićot, Vladimir Veličkovićot stb.).
Nagyfokú nyitottság jellemzi, minden és mindenki irányában. Számára a kultúra a csere színtere, mert a kultúrák nem zárt, koherens rendszerként működnek, hanem mindannyiunk számára közös, valóságos világként. Életművét beragyogja a balkáni sokféleség, és az Adria azúrja. Az ő esetében szerves egészet képez a szerb, a horvát, a francia, a magyar és mindenféle más kultúra. Nála egyensúlyban van a lokális és globális, hiszen a partikularitások összessége adja a globális töredezettséget. Egyaránt lenyűgözően tudja tálalni a provinciális helytörténetet és a nagyvilági művészetfilozófiát.
Tolnai közelében nagyon jó volt lenni. Mint a jó tanár, olyan könyveket, folyóiratokat, szövegeket adott a kezünkbe, amelyekből rengeteget tanulhattunk. Fontos költőkre, írókra, művészekre hívta fel a figyelmünket. Hagyta, hogy mindenki maga rakja össze gondolatait, tapasztalatait. Aki akart, az Új Symposionban hamar a mélyvízbe sodródhatott. Úszni kellett, belekapaszkodva abba, amit találtunk, vagy amit az idősebbektől kaptunk. Máról holnapra vergődtünk, de úgy, hogy nehogy elzárjuk az utat a holnaputánhoz.
Az általa szerkesztett Új Symposionban olvashattam először egyik, későbbi, fő vesszőparipámról, Marshall McLuhanról. A médium hatalmáról, a Guttenberg galaxisról, a világfaluról és Martin Heideggerről.
Az Új Symposion kiemelkedett a korabeli folyóiratok vonulatából, mert Tolnai nem kimondottan csak irodalmi folyóiratot csinált, hanem a többi művészeti ág (képzőművészet, film, színház, zene) is bőséggel képviseltette magát. Talán az sem mellékes tény, hogy az Új Symposion nagyformátumú számai, az elsőtől a 68-ig, mindegyik egyedi grafikai terv alapján készült, ami csak fokozza az olvasó élményt. A magyar irodalom történetében soha egyetlen lap sem készült ilyen koncepcióval. Tolnai jó érzékkel tudta kiválasztani a legjobb grafikai szerkesztőket: Baráth Ferencet, Papp Miklóst, Maurits Ferencet.
Mindenkiből a legjobbat tudta kihozni. Elég volt neki a tehetség legapróbb szikrája, és már lelkesen kalauzolta az illetőt a művészet sűrű rejtelmei felé. Az általa szerkesztett kiadványokban nagyon sok (több száz?) szerzőt "felfedezett", illetve közléshez juttatott, esélyt adott mindenkinek. Persze később, csak a jobbak, a szorgalmasak és a tehetségükkel jobban kufárkodók vitték valamire, a rosszabbak és lusták fokozatosan "elhullottak".
Soha nem volt klasszikus szerkesztő, filológus, aki a szövegeket bogarássza. Mágnes volt, középpont, ahol összefutottak a szálak. Igazi csapatjátékos, aki közösséget tudott maga köré építeni. 1975-től már csak "háttér-figura" (védekező centerhalf?) volt az Új Symposionban, de személye és szövegei jelentették a folytonosságot és a kivételes színvonalat.
Talán Szombathy Bálint mesélte, hogy látta egyszer a régi symposionistákat focizni. Arra nem tért ki, hogy konkrétan ki alkotta azt a csapatot (ki volt például a kapus, vagy a középcsatár stb.), de arra emlékszem, azt mondta, Tolnai centerhalfot játszott. Neki való poszt. A jó védekezés minden focinak az alapja. A jó centerhalf, irányítja a védelmet, szervezi a játékot, és döntő pillanatokban még gólt is képes lőni vagy fejelni.
Az Újvidéki Rádióban is létrehozott egy alkotói műhelyt. A Szempont és az Elmélet, vita, gyakorlat című műsorok lenyűgöző kulturális sokszínűségről tanúskodtak. A vajdasági magyar irodalom nagy öregjeinek (Herceg János, Szeli István, Bori Imre, Fehér Ferenc), magyarországi szerzőknek és a vajdasági fiataloknak is közlési lehetőséget biztosított a műsorban, valaki talán még Platón Lakomájáról is értekezett? A nyolcvanas évek második felében, az 1983-as leváltott nemzedék tagjai közül hárman, Balázs Attila, Sebők Zoltán és én állandó munkahelyet kaptunk a rádió magyar szerkesztőségében. Úgy sejtem, Tolnainak nem kis szerepe lehetett ebben.
Tudom, sokan bántották, nem szerették, pedig semmi okot nem szolgáltatott nekik, de róluk, a gyűlölködőkről ezúttal, egy szót se.
3.
Nehéz róla írni. Műveinek olvasása különös élvezet, mint az úszás, a búvárkodás vagy az ejtőernyőzés. Izgalom, reszketés, lúdbörzés. Jó és hálás nyersanyag. Sokan elemezték, helyre rakták nyelvezetének, stílusának sajátosságait. Ideális nyersanyag az irodalomtudománynak. Inspiráló. Új elméletek szőhetők belőle, mert végtelenül innovatív, értőn reflektál a tudományos elméletekre is. Tudom, már monográfia is készült belőle, nem olvastam. Bizonyára szépen és okosan végig van vezetne minden, pontosan interpretálva, megmagyarázva, ahogy kell stb.
Mit mondani még?
Életműve: a Symposion és a könyvei. Szerintem, munkássága annyira szerteágazó, hogy művének nincs rögzített lényege. Egy óriási labirintus, mondhatnám dzsungelnak is, amelyben csodálatos helyszínek, élőlények, figurák és történetek vannak. Egy azúr szövegtenger.
Nekem a legkedvesebb/legfontosabb Tolnai könyvek top-listája, időrendben:
Agyonvert csipke (1969)
Gogol halála (1972)
Világpor (1980)
Virág utca 3. (1983)
Vidéki Orfeusz (1983)
Prózák könyve (1987)
Wilhelm dalok (1992)
Meztelen bohóc (1992)
Balkáni babér (2001)
Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (2006)
És a hát Csalogány című novella. Nekem az a csúcs.
4.
Évtizedek vannak mögötte, az élet különböző szakaszai, alkotói fázisok, rengeteg arc, városkép, utazás, kóborlás. Mögötte van a történelem zsarnoksága, népek szenvedése.
Tolnai vidéki Orfeusz, aki állandó jelleggel vidéken élt és alkotott. Kanizsán, Újvidéken, Palicson. Távol a centrumtól. Bár erről manapság, az informatika korában nevetséges beszélni: hisz van-e centrum, mihez képest, egyáltalán kell-e? Minden relatív: Budapest Párizshoz, Tokióhoz, New Yorkhoz képest provincia. Viszont Marquez Macondojához képest Manhattan egy szánalmas zsibvásár.
A centrum mindig ott van, ahol vagyunk. Ez így egy depressziómentes, egészséges szemlélet! Egy a lényeg, mégpedig az, amit Martin Heidegger mond Hölderlin kapcsán: költőien lakozzon az ember úgy Palicson, mint Sinistrában, vagy Macondoban.
Alkotói tájék - miért maradunk vidéken? című írásában Heidegger a hegyi kunyhójában eltöltött időről imigyen ír: "Amikor egy téli éjszaka mélyén a vad hóvihar lökései tombolnak a kunyhó körül, és mindent elfednek és beborítanak, akkor jön el a filozófia fő ideje. Kérdezésének ekkor egyszerűvé és lényegessé kell válnia. Mindennemű gondolat megmunkálása nem történhet másként, mint keményen és élesen. A nyelvi megformálás fáradtsága olyan, mint a magasba emelkedő fenyők ellenállása a viharral szemben. A filozófiai munka nem egy különc félreeső tevékenységként zajlik. A földművesek munkája közepette van helye."
De a szülőfalujából az erdőbe vezető földútról is szeretetteljes bölcsességgel írt a német filozófus: "Az a veszély fenyeget, hogy a mai emberek mind nehezebben hallják meg a nyelvét. Már csak a készülékek lármája jut el hozzájuk, amit majdhogynem Isten hangjának tartanak. Így válik az ember szétszórttá és úttalanná." A földutat és amit jelképez, az élet értelmét, az úton levést tehát csak a szabad emberek értik, akiket nem köt sem sürgető cél, sem tántoríthatatlan akarat. Akiken átfúj a szél és átsüt a nap, átsugárzik a meleg és erdőillat. Akikben nincs semmi ellenállás, amivel a világnak ezt az egyszerű szépségét elutasítanák, vagy észre sem vennék.
Heidegger tehát az önmagunk megértéséből, önmagunk megtalálásából, egyfajta megvilágosodásból fakadó bölcs derűsségről is értekezik A földútban. "A földút évszakonként változó levegőjében gyarapszik a tudó derűsség, melynek arculata gyakorta búskomornak tűnik. Ez a derűs tudás a kedély. Senki sem szerezheti meg, akinek nincs. Akinek van, a földúttól van." A tudást csak az a vándor szerezheti meg, aki átöleli, magába fogadja a mezőt, aki tovább álmodja, szövi a tájat. Az élet lényegéhez a költészet révén jut el az ember - üzeni a filozófus. "A tudó derűsség kapu ahhoz, ami örökkévaló. Ajtaja azon a pánton fordul el, amelyet egykor az ittlét rejtélyeiből egy rátermett kovácsnál kovácsoltak ki."
Eddig az idézet, a többi már az értelmezés hatalmában van.