PRÓZA
VOJNA PO©TA
Joszip Broz Tito 1980. május 5-én, vasárnap halt meg. Délután 3 órakor mondta be a rádió. Éppen a topolyai buszállomáson álldogáltam, Bóka Szilveszter katonakollégámat kísértem ki, aki meglátogatott, eljött hozzám Topolyára. Moholi gyerek volt, néhány hónappal előbb nősült, egy eszéki (horvátországi magyar) lányt vett el feleségül. A topolyai buszállomáson álló emberek arcán zavartság és némi félelem tükröződött a halálhír kapcsán. Bóka Szilveszter annak rendje és módja szerint felszállt az Eszék irányába tartó buszra és soha többé nem láttam.
Tito halálával megpecsételődött Jugoszlávia, a délszláv birodalom sorsa. Még tíz évig agonizált az államszövetség, de aztán megadta magát a fokozódó nacionalizmusoknak és alkotóelemeire hullt. Először a szlovének, majd a horvátok és a macedónok hagyták el Jugoszláviát, később Bosznia-Hercegovina és Crna Gora is önállósodott. Szerbia magára maradt két tartományával: Koszovóval és Vajdasággal. Bár az albánokkal benépesült ősi szerb földet, Koszovót (Rigómezőt) gyakorlatilag elveszítették.
*
Este kilenc órakor érkeztünk vissza Bóka Szilveszterrel, a vasárnap délutáni kimenőből, a veleszi laktanyába. Fogalmunk se volt, mi történhetett, de a hangulatból arra következtettünk, nagyon nagy lehet a baj. Mindenki a "kifutópályán" tolongott, nagy volt a zűrzavar. "Riadó, sorakozó! Riadó!!!" - ordították a megszeppent kiskatonák képébe a felajzott tisztek. Bóka Szilvivel valamiféle világvégére vagy földindulásra tippeltünk, mint utóbb kiderült a testvériség-egység jelszaván esett csorba. Az történt ugyanis, hogy az albán katonák nagyobb csoportja félholtra vert két szerb tizedest.
Századunk egyik egységének hálótermében vasárnap késődélután pénzbe kártyázott egy csapat katona, a két belgrádi, szerb tizedes irányításával, de rajtakapta őket Adem, a század egyik albán származású tartalékos alhadnagya. A tisztek között parázs szópárbaj alakult ki, melynek lényege: "egy albán ne parancsolgasson a szerbeknek", közben talán egy-két pofon is elcsattant. A megalázott alhadnagy nem csak feletteseinek jelentette, de az albán közkatonáknak is elmondta a történetet, akik aztán estefelé kilesték a városból hazatérő két bájgúnárt, és az éj leple alatt alaposan helybenhagyták őket (igen komoly sérüléseik lehettek, mert 1-2 hetet kórházban töltöttek, és amikor viszont láttuk őket, gipszben voltak). Az eset különlegessége, hogy az ezredparancsnok is albán volt. Neki kellett igazságot szolgáltatnia. Mindenesetre akkor ott, azon a vasárnap, számunkra végképp összedőlt az az ideológiai kártyavár, amit délutánonként az úgynevezett politikai oktatáson sulykoltak belénk.
*
"Rossz trütyü továris". Családunkban minden férfi becsülettel végigszolgálta a katonaságot. A két nagyapám (Fenyvesi Sándor és Balassa Gellért), apám, a nagybácsik és az unokatestvérek is. A legkalandosabb katonaélete az Ugrai (Béla) sógornak volt. Negyvenegyben berukkolt, elment a Don-kanyarba, majd hazatámolygott, de akkor meg Tito emberei besorozták a magyar partizáncsapatba, a dicső Petőfi-brigádba. Az ő meséiben állandó fegyverropogás volt, katyusák énekeltek, mindenki éhezett. Csonthideg volt az orosz tél és a sok babevéstől lyukas a gatya. Néhanapján nekünk az ijedt szemű gyerekseregnek vezényelt támadást a ruszki állások felé: "Szuronyt szegezz!!! Támadás!!! Roham!!!"
Apai nagyapám a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hadseregében szolgált. Nem sok tárgyi emlékem maradt tőle, de van egy általam féltve őrzött levél, abból az időből. Talán egyik bajtársának diktálta, mert ő nem tudott írni. Árvagyerekként nőtt fel, kiskorától fogva dolgoznia kellett. Húsvéti képeslap, Jézus az apostolokkal az utolsó vacsorán, a másik oldalon egy rövidke szöveg:
"Deák András részére, Bácska, Moholi Nagyvögy, Gunaras.
1930. IV. XIII. Boldog húsvéti ünnepeket kívánok maguknak szeretett kedves apám és anyám és neked is szeretett kedves feleségem és kedves kisfijam. Én hála Istennek egészséges vagyok amit viszont szívemből maguknak is kívánok. Tehát ezzel zárom soraim. Maradok tisztelettel a távoli Zajecsárba kerülő vejük. Sándor."
Apám Valjevóban volt katona. Egy-két évvel a második világháború után rukkolt be. Három évig szolgált. Főleg lovakat patkolt, mert kovácsmester volt. A hatvanas években elment Nyugat-Németországba vendégmunkásnak, azzal az indokkal, hogy ő nem építi tovább a jugoszláv kommunizmust, na meg sokkal jobban meg is fizették a németek. Majdnem tíz évig Frankfurt am Mainban dolgozott.
Nekem eredetileg tartalékos tisztképzőbe kellett volna mennem, a hercegovinai Biletyába, de nem nagyon akartam tartalékos tiszt lenni. Hála Istennek, talán apám vagy a hetvenes évekbeli lázadásaim miatt nem bizonyultam megbízható kádernak. Úgyhogy sima gyalogos lettem.
*
Apámtól egy karórát kaptam induláskor, hogy tudjam mennyi az idő. Egy év katonai szolgálat várt rám, hatszáz kilométerre az otthontól, a családtól, barátoktól lent, délen, Macedóniában. Elég reménytelennek tűnt. Lesz, ami lesz, gondoltam, abszurdfürdőt veszek, magamba fordulva, befelé nevetgélve csak kibírom valahogy.
1978. november eleje volt, és akkor még nagyon úgy látszott, hogy Jugoszlávia és az önigazgatói szocializmus soha nem fog összeomlani. Épphogy véget értek a csodás egyetemista évek, amikor Cimba (Nagy László, szobrászművész) barátommal a topolyai buszállomásról elindultunk Szkopje felé. Mindkettőnknek Titov Veles-be szólt a katonai behívója, egy gyalogsági kiképző ezredbe (Vojna Poąta 5912/15., Titov Veles). Akkor még minden jugoszláv tagköztársaságban legalább egy város Tito elvtárs nevét kellett, hogy viselje.
*
Először is mindenkit megnyírtak. Alaposan megkopasztottak bennünket. Aztán jött a fürdés és az orvosi vizsga. Mindenki megfelelt. Ruhát, lábbelit kaptunk. Sajnos, nekem egy borzalmas csizma jutott. Az első nagyobb menetelés alkalmával vérhólyagosra törte a lábam.
A legborzasztóbb az volt, hogy reggel ötkor keltünk. Mosakodás hidegvízben. Rendrakás, takarítás, majd futás és torna következett. A reggeli után terepre indultunk, általában a város melletti Orizare nevű gyakorlótérre. Hadászati oktatás, árokásás, lövészet.
Egy baj volt csak, hiába voltunk délen, szinte mediterrán vidéken, a november, december, január és február nagyon hideg volt. Gyakran gondoltam azokon a hideg veleszi napokon Béla sógorra és a Don-kanyarra. A fülünk majdnem lefagyott, de a kapitány nem engedte, hogy ráhúzzuk a sapkát.
Hetente egyszer fürödtünk. Naponta többször leizzadtunk, a ruhánk bűzlött, ráadásul naftalin szagú volt. Egy nagy kályhacsövet kellett cipelni, ugyanis "kézi rakétavető" (bazooka) lett a fegyverem. Segédem is volt, egy Milić nevű szerbiai cigánygyerek, ő a kilövésre váró rakétákat cipelte utánam. Olykor népdalokat énekelt és harmonikán is játszott. Egészen jó céllövőnek bizonyultam, még a mozgó célpontokat is eltaláltam. Az ebéd utáni foglalkozások voltak a legborzasztóbbak, a politikai handabanda a testvériség-egységről. Ekkor még csak a legrenitensebbek gondoltak arra, hogy Jugoszlávia és az önigazgatói szocializmus egyszer majd össze fog omlani.
Emlékezetem szerint mindig álmos és éhes voltam. Általában babot ettünk, hogy bírjuk a fizikai megterheléseket, a meneteléseket, a futást, a kuszás-mászást, az árokásást. Ha nem csináltunk semmit, akkor ácsorogtunk a kaszárnyaudvar közepén, tűző napsütésben, szélben, esőben. Tulajdonképpen ki lehet bírni, megszoktuk, mert az állandó fegyelmezéssel sikerült bennünket betörni. Mi voltunk a "szisze", ami magyarul kb. annyit jelentett "szopósok". Öreg katonák nem nagyon voltak a kiképzőközpontban. A veleszi "katonagyár" biztosította az utánpótlást a határőrség számára.
Valójában csak a kezdet volt nehéz. Meg lehetett szokni a durva és trágár beszédet, a céltalan ácsorgást, a különféle embereket, szerbeket, horvátokat, szlovéneket, macedónokat, bosnyákokat, albánokat, magyarokat - a testvériség és egység nagy olvasztótégelyét. Egy valami viszont nagyon rossz volt, hogy lelkileg megnyomorították az embert. Pláne, ha értelmiségi attitűdöt szimatoltak, érzékeny lelket. Állandó szorongásban és félelemben éltünk. A külvilággal csak a levél kapcsolt össze. Viszonylag sokat írtam, bár nem nagyon volt rá idő. Újságot nem olvastunk, az esti tévéhíradót viszont kötelező volt nézni, de a fáradtságtól ilyenkor, már ülve aludtunk.
A kifelé sugallt légkör laza és toleráns volt. Együtt aludtunk, mosakodtunk, ettünk, ittunk, szenvedtünk - különféle nációk tagjai. Még működött Tito személyi kultusza, a fasizmus ellen folytatott partizánháború és a kivívott önigazgatású szocializmus dicsőítése, és legfőképpen a testvériség és egység uralkodó ideológiája, vagyis hogy a különböző nemzetek boldogan élnek együtt Jugoszláviában.
A sorból csak az albánok lógtak ki. Minden szabadidőt kihasználtak, hogy csoportokba verődjenek, és megbeszéljék a dolgaikat. Nagyon erős kollektív identitással rendelkeztek.
Bizonyos értelemben mi magyarok is összetartottunk, csak nagyon kevesen voltunk. A századunkban négyen: Bóka Szilveszter, Fejős Pista, Cimba és én. Rajtunk kívül volt még 2-3 magyar fiú a kaszárnyában, akiknek a nevére már nem emlékszem, de ők nem a mi egységünkhöz tartoztak. Odafigyeltünk egymásra. Cimba és Fejős Pista már házasember volt. Igen gyakran jött a feleségük, ilyenkor hétvégére legalább "kikapcsolták" magukat az agymosásból, mert még vasárnap se hagytak bennünket békén, ordenáré kultúrműsorokat szerveztek nekünk, hatodrendű népdalénekesek kornyikáltak. Hozzám a 11 hónap alatt nem jött senki látogatóba, de azokat is lebeszéltem, akik akartak volna.
*
Márciusban két hetes nagygyakorlatra mentünk Kelet-Macedóniába, a Plačkovica hegységbe, Radovią település környékére. A csizmám már kicseréltem, csak egy baj volt, tizen aludtunk egy sátorban, mint a szardíniák. De két hétig majdnem minden nap megfürödhettünk egy közeli pataknál. A víz fölé hajoltunk, majd fejünket felkapva a márciusi nap felé nyújtogattuk, és ezt lassú ritmusban ismételgettük, mintha imádkoznánk, pedig csak mosakodtunk. Moshatta magáról a verejtéket a legénység, mint azokban a régi szép Jancsó-filmekben. A sok céltalan, üres koreográfia. De azért túléltük, kibírtuk. Sőt a Vardar folyó völgyében elterülő Veleszt is megszerettük. Különösen régi városrészének, festői szépségű, törökös utcácskái lopták be magukat a szívünkbe, a füstös, lármás kávéházak, a csevapsütödék és a burekosok. Megszoktuk a kaszárnyát, az udvart, a hálótermeket, az emeletes ágyakat. Már-már otthon éreztük magunkat, mert az otthon mindenki számára alapvető létélmény. Otthonom az a tér, ahol egy bizonyos időn keresztül élek, amihez hozzászoktam. Vaclav Havel írja valahol, hogy bizonyos értelemben a börtöncelláit is otthonnak érezte, s valahányszor hirtelen új cellába kellett költöznie, úgy érezte magát, mint akit elkergettek. Az új cellája talán pont olyan volt, mint a régi, néha még jobb is, de mindig idegennek és barátságtalanak találta.
Megszoktuk és megszerettük Veleszt, ezt a tipikus balkáni, macedón kisvárost. Szerettünk volna ott maradni, de nem lehetett, menni kellett tovább, új feladat várt ránk az országhatár őrzése
*
Vojna Poąta 6052., Rostuąa. Az 1967-ben földrengés sújtotta Debártól északra a Sár-hegység kétezer méter magas bércei közé kerültem, három kis falu volt a közelben: Roątusa, Bituąa és Trebiąte. Az utóbbi egy albán lakosú település volt, nem volt szabad odamenni. Állítólag egyszer régen valami nőügy miatt véres leszámolás, verekedés tört ki, a helyi albán lakosok és a katonák között. Egy 10-15 km hosszú hegygerincet kellett őriznünk. A legmagasabb csúcs a Velivar volt, 2375 méter.
Isteni szép helyre kerültünk. A magas hegyvonulatokkal (Deąat, Bistra, Galičnik, Suva Gora) övezett völgyben egy kristálytiszta folyócska, a Radika csordogált. Benne mindenféle csodás halak, pisztrángok ficánkoltak. A hegyoldalban, pedig a Sveti Jovan Bigorskiról elnevezett hatalmas épületegyüttessé terebélyesedő kolostor tornyosult, ahol már ezer évvel előbb hallgatási fogadalmat tett remeték telepedtek meg, azonban a második világháború után az utolsó szerzetes is elhagyta. Ettől függetlenül a Balkán egyik legszebb építészeti alkotása. A terület különben igazi ősvadon, civilizációtól mentes övezet.
*
Macedónia őslakosai a dardánok voltak, egy harcias illír törzs. Annyit jegyeztek fel róluk a krónikások, hogy szerették a zenét és nem szerették a tisztaságot, a dardán - a legenda szerint - háromszor volt tiszta életében, amikor megszületett, amikor megnősült és amikor meghalt. Dardánia a római Moesia tartományhoz tartozott. Fővárosa Skupi (Szkopje) volt. 518-ban olyan hatalmas földrengés rázta meg a környéket, hogy minden építmény összedőlt, a Balkán-félsziget ezen része elnéptelenedett. A hetedik században érkeznek szlávok erre a vidékre. Nekik fogalmuk se volt, hogy Európa legaktívabb földrengési zónájába telepedtek le. 1963-ban egy újabb szörnyű földrengés rázta meg Szkopjet. 16 ezer épület összedőlt. Néhány évvel később, 1967-ben pedig Debárt sújtotta iszonyú erejű rengés.
*
Április elején érkeztünk Nyugat-Macedóniába, az úgynevezett pecsalbárok (vendégmunkások) földjére, de akkora hó volt, hogy május végéig nem lehetett felmenni a macedón-albán határsávba.
Aztán felmentünk. Néha. Hetente egyszer-kétszer. A rosztusai karaula harmincfős legénységben én voltam az egyetlen, diplomás, ezért aztán megtettek írnoknak és raktárosnak.
Hét hónapig nem beszéltem magyarul. Nem volt kivel.
A debári parancsnokságon arra ügyeltek az illetékesek, hogy a karaula legénysége teljes egészében tükrözze Jugoszlávia összetételét. Voltunk ott mindenfélék: szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, bosnyákok, albánok, magyarok. Stojanović, Ivanović, Klobasa, Baljić, Kramberger, Demerzsiev, Suljić, Muslimović, Bakurski. Idrizi Idriz stb. A legjobb barátom Frano Klobasa tizedes volt, dubrovniki fickó, dalmát. Franoval gyakran végigjártuk a hegygerincen húzódó határt. Ő a tengerről álmodott, én meg a bácskai síkságról, a Betyárvölgyről. Az ő történetei Dubrovnikról, a tenger felöl érkező viharokról, hajósokról, zsákmányokról szóltak, az enyémek délibábról, pálinkafőzőkről, jámbor szántó-vetőkről. A legenda szerint jó időben, a Velivár csúcsáról, távcsővel még az Adriai-tengert is lehetett látni, de hiába jártunk fel, nekünk nem sikerült megpillantanunk a messzi tengert. Láttunk viszont a határ túloldalán albán falvakat szögesdróttal bekerítve, albán katonákat ütött-kopott fegyverekkel és rengeteg bunkert, mert azok hónapról-hónapra szaporodtak, mint a gombák. A világon legtöbb bunker Albániában épült, az bizonyos. Minden útkereszteződésen vagy stratégiai ponton ott púposodott egy betonbunker.
*
I Feel Love, Hot Stuff. Donna Summer örökzöld-slágerei 1979 környékéről. Erotikus sikolyok, nyögések a rosztusai éjszakában. Diszkó és onánia. Általában mindig népzene szólt a karaulában, de aztán mi, az "urbánusok" (a szlovén-horvát-magyar különítmény) beszereztünk néhány pop és rock lemezt is, melyeket teljes hangerővel hallgattunk, megzavarva ezzel az erdő lakóinak (medvék, madarak stb.) "népies", éjszakai nyugalmát. A harminc katonából körülbelül öten voltunk, akik hallottunk a beat-zenéről, a 68-as diáklázadásokról és a szexuális forradalomról, a többiek írni-olvasni alig tudtak. Folyton balhéztak, részegeskedtek. Zavaros volt a fejük, nem érdekelte őket a civilizáció, a legújabb slágerek, nem értettek angolul.
Néha fociztunk. "Te melyik csapatnak szurkolsz? Partizán vagy Crvena Zvezda?" kérdezte a hadnagy. "Én egyiknek se nem szurkolok, ha lehet választani, akkor a Dinamonak, a Hajduknak, vagy a Vojvodinának". Egy kicsit meglepődött, de aztán két csapatra osztott bennünket. Azt hiszem, a Partizánba kerültem. Simán kikaptunk. Nem volt semmi taktika, csak ment, futott mindenki ész nélkül a labda után, mint az alsósok.
*
Nyár volt, tikkasztó meleg, macedón nyár. Annak ellenére, hogy a hadnagy megtiltotta, ljubljanai barátommal, a "motoros-rocker" Borisszal, egy augusztusi délelőttön kopaszra nyiratkoztunk. Úgy ragyogott a fejünk, mint a távolban látható Korab (2764 m) hófödte csúcsa.
Túléltük a büntetést, sőt a Crna Gora-i nagy földrengés okozta pánikot is. Egyik reggel, az ébresztő utáni tisztálkodás, borotválkozás közben valami iszonyatos földöntúli morajt hallottunk, majd elkezdett rázkódni alattunk a hegység, a föld. Iszkoltunk kifelé a himbálózó karaulából. Az volt a szerencsénk, hogy az epicentrum, 200-300 km-rel távolabb volt Crna Gorában, ahol szinte minden épület, viskó összedőlt. Jugoszlávia minden dolgozójának szolidárisnak kellett lenni a rombadőlt Crna Gora népével. Még a nyolcvanas évek végén is fizettük Montenegró újjáépítését, 1 százalékot levontak a fizetésünkből.
A gyakori földrengések ellenére, úgy látszott, hogy a "jugoszláv kommunizmus" soha nem fog összeomlani.
*
Ott álltam tehát őrt a hegyen, a macedón-albán határon. A magyar hippi költő puskával a vállán Jugoszlávia területi épségét őrizte a külföldi agresszoroktól. Így utólag már nem is tudom, hogy vajon létezett-e az az ország, vagy csak hosszúra nyúlt képzelgés volt a politikusok és az önigazgatású szocializmusra kiképzett káderek fejében. Ma már tény, hogy ugyanaz a Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovenska Narodna Armija - JNA) vált a jugoszláv népek közti testvériség és egység lerombolásának eszközévé, amelyik olyan fontos szerepet játszott felépítésében. Ennek a hadseregnek a mítosza a második világháborúban alakult ki, a bosznia-hercegovinai hegyekben folytatott partizánharcban. A legyőzhetetlen partizánsereg aztán Európa egyik legnagyobb békebeli reguláris hadseregévé változott. Tito szembeszállt Sztálinnal, de a nyugatiakat is távol tartotta Jugoszláviától. A vezér halála után még tíz évig agonizált a délszláv birodalom, de aztán elemeire hullott. Hogy valóban a "Népek börtöne" lett volna, mint ahogy a pesti Dorottya utcai falfirka hirdette a kilencvenéves legelején, amikor még délvidéki magyar menekültként róttuk összekapaszkodva, hontalanul az anyaország fővárosának kutyaszaros utcáit? Az ilyen mesterségesen egybetartott birodalmaknak, monarchiáknak úgy látszik ez lesz a sorsa, előbb vagy utóbb darabokra hull. Szétrobbantja a sok különféle érdek, ellentét, mentalitás, nyelv, kultúra, vallás. Egyszer csak eltűnik az emberekből a tolerancia, az egymás különbözősége iránti empátia, nagyvonalúság, s végül csak az ostobaság, az üresség, a bosszúvágy marad.
*
A katonaság a puszta fizikai erő demonstrálása, a félelemkeltés eszköze. A katonaság = háború, öldöklés, erőszak. A katonasággal kapcsolatos brutalitás inkább szabály, mint kivétel, és inkább a körülményeken múlik, mint a jellemen. Az emberi kegyetlenség oka a hibás személyiség - a sajátos alkat - mondják a pszichológusok. A katonaság a másoknak okozott fájdalom. Védekezésképpen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy írjak. Valahol egyszer egy tiszt szájából mintha elhangzott volna, hogy a katonaságról naplót írni "tilos". A hadnagy egyszer kipakoltatta a fiókjainkat, megtalálta a jegyzetfüzetemet, de nem szólt semmit.
Nagyon sok levelet írtam és naplót vezettem, főleg a napok múlásával foglalkoztam, és napról-napra mind jobban megigézett a táj, a nagy hegyek mélabúja. Olyannyira hatalmukba kerítettek, hogy a nyolcvanas évek végén az Újvidéki Rádió irodalmi műsorainak szerkesztőjeként rendszeresen visszajártam erre a csodálatos vidékre, ugyanis Debártól délre, az Ohridi-tó partján, Sztruga városkában hosszú évtizedek óta, minden évben nagyszabású költészeti fesztivált rendeznek. Különös élmény volt repülővel érkezni az ohridi repülőtérre. Én, aki imádom a földrajzot és a térképeket, föntről láthattam Nyugat-Macedóniát, a városokat: Tetovot, Gostivart, Mavrovot, Debart, Kičevot, Prilepet, Kruąevot, Bitolát, Strugát, Ohridot. Jó volt viszontlátni a felhők közül azokat a hatalmas macedón hegyeket: a Bistrát, a Goleąnicát, a Babunát, a Pelistert, a Galičicát, a Karaormant és a Deąatot, ahol - így visszagondolva - teljesen abszurdan hangzik, de hét csodás hónapot töltöttem. Ma már egyáltalán nem bánom, hogy ott voltam a medvék, a pisztrángok, a birkák, és a hegyi pásztorok birodalmában.
"Az emberi élet olyan, mint egy rövidke felvillanás. Úgy kellene élnünk, hogy akármit is csinálunk, szeressük." (Hagakure, A szamurájok kódexe, Második könyv).
*
"Memento mori!" (Emlékezz a halálra!) - így szólt a középkorban a francia eredetű trappista szerzetesrend jelmondata. Az embert önmaga végességére emlékeztető felszólítás ez. A trappisták életprogramja elsősorban arra irányult, hogy az ember úgy ossza be idejét és a földi erejét, hogy tartalmasat és maradandót alkosson. A némasági fogadalmat tevő trappisták, a bencéseket elhagyó, ciszterci rendből váltak ki, mert ők szigorúbban, pontosabban, az eredeti regulához hűebben akarták teljesíteni, megélni eszményeiket. A trappistáknál súlyosabb fogadalmat nem ismer egyetlen szerzetesrend sem.
A trappista szerzetesek nem csak kiváló sajtokat készítettek, de a sörkészítésnek is nagymesterei voltak. Talán nem lehet véletlen, hogy a trappisták egyedi dolgokat találtak ki a történelem során. A hallgatás nyilván megnöveli a lélek alkotóerejét. Állítólag intenzív pszichoterápiás gyakorlatot is folytatnak oly módon, hogy agyonhajszolt, zaklatott embereknek cellákat adnak ki, s ezekben néhány hétig velük élhetnek, a rend szabályai szerint. Ez a paradoxnak ható kettőség jót tesz mindenkinek, az egyik oldalnak a pszichoanalízis gyógyító beszéde, a másikon a szerzetesek örökös hallgatása.
Az ősi macedón Sveti Jovan Bigorski kolostor közelében, a rosztusai karaulában eltöltött hét hónap, számomra vezeklésként is felfogható talán el sem követett halálos bűneimért. Hét hónap szerzetesi önmegtartóztatás, hallgatás. Távol az otthontól, távol a magyar nyelvtől.
*
Hála Istennek, igazi harcokba nem keveredtem, embert nem kellett ölnöm. Nem kellett farkasszemet néznem a szlavóniai frontvonalon Bóka Szilveszterrel. Vukovár és Szarajevó ostroma előtt elhagytam őseim földjét. A minap (2007, május vége) olvastam a Magyar Szóban, délvidéki magyarok napilapjában, hogy május 25-én, a Jugoszláv Néphadsereg egykori főparancsnoka, Joszip Broz Tito születésnapján mintegy kétezerötszáz ember látogatott ki a belgrádi Virágházba, a "predsednik" (elnök) sírjához. A látogatók nagy része pionírkendőkkel, stafétákkal és Tito képekkel érkezett a régi Jugoszlávia különböző részeiből. Többek között feltűntek a szlovéniai "Sasok" motoros egyesület tagjai is, akik azért utaztak Belgrádba, hogy leróják kegyeletüket egy hozzájuk hasonló ember előtt, ugyanis szerintük: "Tito szerette a szexet, a drogokat és a rock and rollt."
*
Fiúk, viszontlátásra egy következő háborúban?