Simon Grabovac
Nem tudtam bemenni.
Nem tudtam kijönni.
Nem bírtam megfordulni.
Ültem és kigúvadt szemekkel bámultam
a sötétben ahogy a kék kicsi szobám
eltorzult
mennyezetéről kristályfehér szavak hullanak
a naplómra, keringenek az oldalak fölött,
beborítják a sok fekete lyukat,
az íróasztalt és lassan a padlót, a széket,
a lábamat. Ezer évig tartott a síri csend,
míg csak kis szobaszél nem támadt,
úgymond vihar,
és szét nem vitt
mindent.
Épp csak megleshettem az asztalt,
egy fehér áttetsző
szón keresztül,
és a mesterséges
füstködöt.